Búcsú...vigasztalás

Ma újra hálás vagyok nagy családomért,mert kegyelem az hogy nagy és keresztény családban születtem.Töllük tanultam meg,tapasztaltam meg mit jelent szeretni,nem csak szavakkal,hanem tetekkel is.Anyukámnak elköltözött egyik unokatestvére,Ö az örök hazában van már,ma lesz a temetése,és Hunyadról elindultak a testvérei és unokatesvérei,Zilahra.Nem könnyü búcsuzni...de mégis a viszontlátás reménye enyhiti a fájdalmakat.

Most Annamáriára gondolok,kivánok neked sok eröt és a mi szeretö Atyánk vigasztalását neked!Gondolatban ott vagyok veletek!Egy versböl ,most ez a töredék jutott eszembe:

Veröfényes vasárnap délelött

virágok nyiltak és gyümölcsök értek.

Még fogtam a drága dolgos kezet,

de gyengülö,gyérülö érverések

könyörtelen tudatták velem

üt az óra,s el kell eresztenem.

Megsimogattam.Átölelt a múlt.

Akik búcsuznak,mindig visszanéznek.

Megköszöntem a kezemben símuló

erötlen,ráncos kéznek,

hogy símogatott és ápolgatott,

a fáradságos,dolgos tegnapot.

Hogy imára kulcsolta a kezemet,

hogy imádságra kulcsolódott értem.

A z idö irgalmatlan sietett...

A másodperceket remegve mértem

A ztán kezét MÁS fogta meg helyettem

s én eleresztettem...eleresztettem.

........

Hát hütlen elhagy kéz-kéz után?

Segitettek,áldottak,simogattak.

Utánnuk nyulnék félszegen,sután.

Hát kéz a kézben nem maradhat?

Csend!...Csend!...

Hiszen egy megmarad nekem

azt soha nem kell eleresztenem.

Erre békén rábízhatom magam

És az a kéz letörli minden könnyem.

Az úr öleljen át minden gyászolót!